A vihar előtti csend

6. Kedves Naplóm

- Alice. Menj fel Renesmeehez. Én megvárom Carlislet és a többieket- mondtam, azzal Alice visszament az emeltre. Fél órát vártunk rájuk. Amikor kintről meghallottuk a nevetésüket, tudtuk, hogy a többiek tértek vissza a vadászatról. Mikor kinyitották az ajtót egyből odarohantam hozzájuk.
- Carlisle! Nagy baj van.
- Mi történt?- kérdezte Carlisle aggódva.
- A Volturi elküldte a válasz levelét és....- hirtelen nem tudtam folytatni. 
- És? Kérlek mond már!- mondta Carlisle kissé türelmetlenül.
- Idejönnek- mondtam halkan. Szinte már suttogtam. Bár nem értem, hogy miért tettem volna, mivel a vámpíroknak kitűnő hallásuk van és úgy is meghallották volna, ha suttogva mondom. 
- Hogy érted azt, hogy idejönnek?- kérdezte Esme értetlenül.
- Nem tudom miért. Talán....nem. Nincs ötletem. 
- Én mondtam, hogy csak bajt hoz ránk!- mondta Rosalie mérgesen.
- Rosalie- csitítgatta Carlisle.
- Nem! Hallania kell, hogy mit gondolunk. Az első perctől kezdve tudtuk, hogy nem lesz nyugtunk, amíg ő itt van- ez nagyon a szívembe szúrt. Rosalienak igaza volt. Talán tényleg csak a terhükre vagyok Cullenéknak. Ledöbbentem. 
- Én....nem tudtam, hogy ennyire zavarok- majd kifutottam az ajtón és bementem az erdő sűrűjébe. Mikor már bent voltam az erdő közepében, megálltam. Nem ismertem még a Forksi erdőt, ezért inkább megálltam valahol. Körülnéztem, de mindenhol csak fákat láttam. Úgy 2 perc várakozás után elindultam jobbra. Addig mentem, míg egy tisztásra nem értem. Kicsit tovább mentem és lenéztem egy gyönyörű szép tájra. Hirtelen minden gondolatom elszállt. Csak a táj szépségében gyönyörködtem.

Már hosszú ideje itt ültem, amikor észbe kaptam, hogy vissza kellene menni a Cullen házba. Így hát felálltam és visszamentem. Mikor benyitottam Esme szaladt oda hozzám. 

- Emily! Mi történt? Hol voltál?- kérdezte aggódva.

- Öhm...kirándultam- ez egy kissé túlzott hazugság volt. - Vagyis vadászni mentem.

- Nagyon sajnálom, amit Rosalie mondott. Ő sem gondolta komolyan. Csak tudod hát....néha kicsit goromba tud lenni. De nem is akarlak ezzel terhelni még jobban. 

Carlisle elolvasta a Volturi levelét. Holnap érkeznek- mondta Esme. Eközben nagyot sóhajtottam. - Ne félj. Nem lesz semmi baj- mondta biztatóan.

- Köszönöm Esme. Ha nem bánod én most felmennék a szobámba- azzal elindultam az emelet felé. Bementem a szobámba és leültem az ágyra. Gondolkodtam. Mindenen. A csendet Edward kopogtatása zavarta meg. Kinyitottam az ajtót és behívtam, majd megállt a szoba közepén.

- Miért nem mondod meg a többieknek?- kérdezte.

- Mit?- néztem rá értetlenül.

- Hogy mi is a titkod, amiért nem akarsz a Volturival találkozni. 

- Nem értenék meg. 

- A képességedet sem árulod el. Miért? Más vámpíroknak is vannak.

- De nem olyan, mint az enyém- mondtam kissé felháborodottan, mert nem értettem, hogy Edward miért kérdez ilyeneket. - Az enyém más- mondtam halkan, majd az erkélynek az ajtófélfájához támaszkodtam. 

- Miért lenne az?

- Mert akár az életébe is kerülhet annak a személynek. És én ezt nem akarom. A Volturi is ezért hagyott életben, a képességem miatt. Ezért nem akarok Aroval és a seregével találkozni. És jó lenne, ha nem kutatnál folyton a fejemben!- szólítottam fel Edwardot.

- Sajnálom, de a képességem miatt van. Nem tudom irányítani. De te igen- mondta Edward. Eközben visszanéztem rá. 

- A családom fontosabb holmi kis képesség miatt. Neked is ezt kellene szem előtt tartanod. Nem azt, hogy kinek mi jár a fejében.

- Emily. Én megértelek, de valamikor el kell mondanod az igazat- nem szóltam semmit. Inkább hagytam, hogy Edward kimenjen az ajtón és végre egyedül hagyjon. Nem tudtam mit tegyek. Holnap jön Forksba a Volturi. Talán ez a vihar előtti csend? Talán még holnap nem fognak támadni, de később igen? Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy jönnek. Eljönnek. Miattam.

folytatjuk...