Fenyegetés

19. Kedves Naplóm

- Hallom a barátaid megtalálták a levelemet- mondták a vonal másik végén. Susan volt az. Életemben először, tényleg féltem. Nagyokat nyeltem, mert nem tudtam mit mondani. Susan folytatta. -Gyere el holnap Seattlebe a Grand Cofee-ba, nyolc órára.
- És, ha nem megyek el?- mondtam félénk hangon. Susan nagyképűen nevetett.
- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Azonban, ha mégsem jönnél el, a barátod meghal.
- Stefan- suttogtam.
- Bizony Emily. Elcsevegtünk egy kicsit. Hallom megmentett néhány rosszándékú embertől. 
Ekkor valaki a nevemet mondogatta. Gondolom már kerestek. 
- Ne feledd. Holnap 8 óra. Ne késs!- azzal lecsapta a telefont.
- Na végre, hogy meg vagy. Nem hallottad, hogy hívlak?- kérdezte Alice.
- Bocsi Alice. Szóval, mit szeretnél mondani?
- Csak azt, hogy nincsenek-e nálad a rajzaim. Tudod a divattervezősök?- az utolsó mondatott szívszaggatóan mondta. Én megráztam a fejem. 
- Alice! Nem tudod, hogy Carlisle hol van?- kérdeztem.
- A dolgozószobájában- mondta Alice, majd elsuhant. Felmentem a 2. emeletre. Egy nagy bőr ajtó díszlett a folyosó végén, rajta egy kis névtáblával. 

"Dr. Carlisle  Cullen"

Bekopogtam, majd bementem. Carlisle éppen az asztalánál ült, és valamilyen papírmunkát csinált.

- Szia Carlisle. Csak egy percre zavarnálak- Carlisle egy székre mutatott, majd leültem- Annyit szeretnék mondani, hogy holnap Seattlebe megyek. Elintézek valamit. 

- Rendben- majd kimentem az irodából. Elérkezett a nagy nap, amikor megmentek mindenkit. A délelőtt és a délután hosszadalmasnak tűnt, de végülis kibírtam. Elindultam Seattlebe. Bementem a Grand Coffeeba. Elég nyílvános helynek tűnt. Egy pincér közeledett felém. Meglepődtem. Ahelyett, hogy a rendelést vette volna fel, inkább egy üzenetet dobott elém. Ez állt rajta:

folytatjuk...

A baj nem jár egyedül

18. Kedves Naplóm

Hazaértem. Pár percig még ültem a kocsiban, majd mikor rávettem magamat, hogy bemenjek, megint a kezembe került Susan levele. A félelem elárasztotta hideg testemet. Gyorsan begyűrtem a zsebembe a papírt, mert hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. Én kiszálltam a kocsimból. Három alak közeledett felém. Rosalie, Emmeet és Jasper voltak azok.
- Szia Emily. Hát te mit csinálsz itt kint?- kérdezte Rose.
- Csak kocsikáztam egy kicsit- mondtam. - És ti? Mentek valahova?
- Vadászni. Emmeet már alig várja, hogy elkapjon egy szarvast vagy egy vaddisznót- mondta mosolyogva Jasper. - Te nem jössz velünk?
- Hát végülis, nincs semmi dolgom, úgyhogy mehetek- majd mindnyájan befutottunk az erdőbe. Mikor visszaértem a Cullen házhoz, éreztem, hogy üres a zsebem. "Jaj ne! Eltűnt a levél! Ha valaki megtalálja, biztos odaadja Carlislenak."- mondtam magamban. Gyorsan visszamentem az erdőbe, de sehol sem találtam a kis fehér papírt. Mikor bementem a nappaliba, mindenkit várakozva láttam. De ez ilyen dühös várakozás volt. Mintha... nem is tudom.
- Emily, magyarázd meg ezt- majd Carlisle felmutatta a levelet, amit Susan küldött. Nagyokat nyeltem, mert nem tudtam semmit felhozni mentségül. - Tudod milyen nagy veszélynek tetted ki ezzel magad?- szidott továbbra is Carlisle.
- Nem voltam veszélyben- mondtam halkan. - Meg tudom magam védeni.
- Nem, nem tudod! Meg sem fordult a fejedben, hogy netán ezzel rád találhat Susan?
- Elintéztem volna. Nem vagyok gyenge. Idősebb vagyok nála, így sokkal erősebb is.
- Ismerem Susant. Nem kezdeményezne harcot egy nyílt utcán- szólt közbe Edward.
- Nem érdekel. Akkor sem lett volna szabad eltitkolnod előlünk- mondta Carlisle.
- Azért nem mondtam el senkinek, mert tudtam, hogy így reagáltok majd rá. Ez az én életem. Nem irányíthatja senki, csak én. Ez az én harcom és nem hagyom, hogy beleavatkozzatok!- majd felsuhantam a szobámba és sírtam. Vagyis próbáltam, de nem ment. Ezzel mindent elveszíthetek. A családomat, a barátaimat, a nemrég megismert embereket. Akivel most beszélni akartam, az Stefan lett volna. Ő biztos megértett volna, de sajnos ő nincs most itt, úgyhogy egyedül kell megbirkóznom az érzéseimmel. Hirtelen megcsörrent a telefon.

 Gyorsan odamentem és felemeltem a telefonkagylót.
- Haló- szóltam bele.

folytatjuk...

A kedves idegen

17. Kedves Naplóm

Nem tudtam, hogy mit csináljak. A szobámban, csak az üzeneten tudtam gondolkodni. El kellene mondanom ezt a többieknek. Bár akkor megint engem okolnának. Végülis, úgy döntöttem, hogy nem mondom el senkinek, inkább bemegyek a városba egy kicsit nézelődni. Hátha megakad a szemem valami újdonságon. Felvettem a kocsikulcsot, majd a garázs felé vettem az irányt. Beleültem a saját kocsimba (születésnapomra kaptam, még Carlisle-tól és Esme-től). Tengerkék színű volt. A kerekei feketék voltak, mint az éjszaka. Egy egyszerű, de mégis komfortos autó volt. Seattle felé igyekeztem. Mikor kiértem a főútra, lassítani kezdtem. Fura volt újra vezetni. A sok kocsi, az ideges emberek, a jelzőlámpák ezek, szinte újak voltak. Már nagyon régen nem vezettem. Na, de mindegy. Tehát normál tempóban haladtam az autópályán. Mikor elértem a Seattle-i táblát, lelassítottam 60-ra. Leparkoltam egy megfelelő helyen, majd kiszálltam az autómból. A többi utat már gyalog tettem meg. Sokáig bolyongtam a város utcáin. Mikor észbe kaptam, láttam, hogy már 7 óra is elmúlt. Visszaindultam a kocsimhoz. Egy sötét utcán kellett visszamennem. Hirtelen meghallottam pár fickó nevetését. Nem látszottak túl barátságosnak. 
- Hé, kislány. Nem akarsz velünk jönni? Buliznánk egy jót- mondta az egyik.
- Kösz, inkább most kihagynám- éreztem, hogy baj lesz.
-Na, gyere már- majd az egyik megfogta a karomat. Nem akartam tudatni velük, hogy igazából mi is vagyok, úgyhogy szép lassan kiszabadítottam a kezem. Ekkor valami zaj hallatszott az egyik mellékutcából. Egyre hangosabb és hangosabb lett. A körülöttem lévő emberek mind eltűntek. Mintha valami, vagy valaki elragadta volna őket. Mikor minden lecsillapodott, láttam valakit. Egy idegen volt. Közepes termetű, átlagos kinézetű, rövid, fekete hajú, piros szemű lény állt előttem. Hamar kitaláltam, hogy ő is egy vámpír.

- Köszönöm, hogy megmentettél- kezdtem nyers hangon. Az idegen barátságosan szólt vissza.
- Nem került semmibe. Amúgy én Stefan vagyok- mondta a férfi, majd a kezét nyújtotta. Nem tűnt ellenségesnek. 
- Emily. És amúgy mit csinálsz errefelé? 
- Itt élek. Ez az otthonom.
- A sikátorok meg a hozzá hasonló sötét utcák?- kérdeztem. 
- Igen. Mi ezzel a gond?- kérdezte.
- Semmi. Én egy klánban élek és ezért tűnt furcsának a te életmódod- mentegetőztem. De nekem lassan mennem kellene. Szóval, szia- majd továbbra is az autóm felé tartottam. Az úton az idegen járt a fejemben. Nem ismertem még hozzá hasonlót, vagyis aki ilyen kedves lett volna. 

folytatjuk...

A levél

16. Kedves Naplóm

Tehát mikor beléptünk az üzletbe nagyon meglepődtünk. Minden tiszta fekete és kormos volt. Körülnéztünk. Találtunk is egy gyufaszálat. Akkor nem baleset történt, hanem valaki fel akarta gyújtani ezt a helyet, és sikerült is neki. Gyorsan visszaültünk a kocsiba, de előtte még bezártuk az üzletet. Hazahajtottunk. Beszaladtunk a házba. Carlislet kerestük. A dolgozószobájában volt. Éppen valami papírmunkát végzett, amikor berontottunk. 
- Carlisle! Nagy baj van- kiabálta Alice.
- Mi történt?- kérdezte Carlisle zavartan. Gondolom úgy néztünk ki Alice-szel, mint 2 megkattant vámpír.
- Valaki felgyújtotta az üzletet. És nem véletlenül. Nézd! Ezt a gyufaszálat találtuk ott- mondta Alice. Elgondolkodtam.
- Tudom ki volt az- mondtam. Mindketten kérdően néztek rám. - Vagyis csak sejtem. A nő, Susan, Alex társa. Gondolom megtudta mit csináltam Alexszel, és most így akar bosszút állni. 
- Ha bosszút akarna állni, akkor nem gyújtogatással tenné, hanem megvárná amíg egyedül lennél és megölne- magyarázta Carlisle.
- Talán ez az első lépése- magyaráztam.
- Mindegy. Legyetek óvatosak, ha ő volt. Ha támadna, biztos nem egyedül tenné- mondta Carlisle, majd Alice-szel kimentünk a szobájából. Én a nappaliba tartottam, de aztán úgy döntöttem, hogy kirándulok egyet az erdőben. Amint kiléptem az ajtón, egy levelet találtam. Nekem címezték. 

Életemben először, most nagyon megrémültem. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Bárcsak tudnám, hogy mit tervez Susan.

folytatjuk...

Nem várt fordulat

15. Kedves Naplóm

Másnap reggel vadászni mentem. Mikor visszaértem, Alice szaladt ki az ajtón. 
- Szia Emily. 
- Szia Alice.
- Figyelj csak. Azon gondolkodtam, hogy meg kellene nézni az üzletet és végre ki kellene nyitnunk- mondta.
- Rendben. Mikor indulunk?- kérdeztem. Már tényleg hiányzott az üzlet. Legalább valamivel lefoglalhatom magam.
- Tíz perc múlva- mondta Alice, azzal beszaladt az erdőbe. Gondolom ő is vadászni ment, de lehet, hogy csak Jaspert kereste. Bementem a házba. Véletlen összefutottam Rosalieval. Vajon mit gondolhat a múltkori beszélgetésünk óta?
- Szia Rosalie- kezdtem. Nagy meglepetésemre visszaköszönt. 
- Emily várj! Öhm... én sajnálom- kérdően néztem rá. 
- Bocsi, de nem értem, hogy miről beszélsz.
- Mindenről. A múltkoriért és az, az előtti dolgokért. És, hogy ezt bizonyítsam, ezt neked szeretném adni- majd egy gyönyörű kék köves brosst tartott a kezében.

- Még az enyém volt- folytatta Rose. Én csak csodáltam az ékszert és nem szóltam.

- Rosalie... nem fogadhatom el. Ez a tiéd- és eközben eltoltam Rosalie kezét magamtól.

- De én szeretném, ha te hordanád. Illik hozzád. Ez a bocsánatkérésem záloga- végülis Rose addig könyörgött, míg eltettem. Beletettem egy vörös színű dobozba, majd letettem a fiókomra. Leszaladtam az emeletről. Alice már a kocsiban várt. Fél óra volt az út. 

- Hallom kibékültél Rosalieval- kezdte Alice, hogy megtörje a csendet.

- Öhm... igen. Bocsánatot kért tőlem- mondtam.

- És egy brosst is kaptál tőle. Az még a nagymamájáé volt. Nagy becsben tartotta. Meg is lepődtem, hogy csak úgy odaadja neked. Azt hittem, hogy csak simán bocsánatot fog kérni.

- Te láttad, hogy ez meg fog történni?- kérdeztem. 

- Bocsi, nem akartam szólni. Látni akartam az arcod, amint átadja neked az ajándékát- nem válaszoltam. Mikor kiszálltunk a kocsiból, bementünk az üzletbe. Hirtelen elállt a szavunk, mert nagy meglepetés várt. De ez negatív meglepetés volt.

folytatjuk...

Búcsúzás

14. Kedves Naplóm

- Bejöhetek?- kérdezte kedvesen Esme.
- Persze gyere csak- mondtam kedvesen, hiszen rá nem voltam dühös.
- Sajnálom ami a testvéreddel történt- kezdte. Sóhajtottam.
- Ami megtörtént, az megtörtént. Nem lehet már sehogy sem segíteni rajta- kimentem a teraszra. Láttam, hogy Alex virágot szed. Gondolom nekem hozza, mivel másra nem hallgat és már az érzéseit is én befolyásolom. Eközben Esme is kijött hozzám. Mindketten Alexet néztük.
- Talán ha nem marasztaltad volna annyira őket, akkor mindez nem történt volna meg- mondta.
- Már te is?- kérdeztem felháborodottan. - Nem hiszem el, hogy mindenki ellenem van. Jó rendben, sajnálom. De szerintem bárki ezt tette volna a helyemben. 
- Én nem azt mondtam, hogy te vagy a hibás- mondta Esme még mindig kedvesen. Talán egy kicsit túloztam az előbb.
- Tudom, hogy mind jót akartok nekem, de nekem még kissé nehéz elfogadnom, hogy nem az én döntésemet fogadjátok el, hanem a többiekét. Vagyis nemcsak az enyémet.
- Megértelek. Szerintem a többiek sem akartak rosszat, csak megvédeni téged. De nekem most mennem kell. A fiúk néha képesek összeverekedni felnőtt létükre- mondta nevetve Esme, majd kiment a szobámból. Fél perc múlva ismét kopogtak. Alex volt az. Bejött, majd egy nagy csokor virágot nyomott a kezembe. Beletettem egy vázába, majd hozzá fordultam.

- Alex el kell menned- kezdtem. 

- Miért?- kérdezte zavartan.

- Mert itt veszélyes vagy. Menj, utazd be a világot és, majd ha hiányozni fog a testvéred térj vissza. Itt mindig megtalálsz. 

- Rendben.

- De egyet ígérj meg nekem.

- Bármit- mondta nagy alázattal Alex.

- Nem fogsz emberre vadászni csak és kizárólag állati véren élsz majd. Ha nagyon szomjas vagy, még akkor is csak állatokra vadászhatsz.

- Megígérem- mondta Alex, majd megöleltem. Kikísértem a Cullen ház elé. Ott elbúcsúztunk egymástól, majd többé nem is láttam. Szomorú voltam, hiszen ő volt az egyetlen életben maradt rokonom. De már ő is elment. Szomorúan ballagtam vissza a házba.

folytatjuk...

 

Az újabb csalódás

13. Kedves Naplóm

- Hová mehetett?- tűnődött Edward.
- Biztos a "vendégeink" rabolták el- mondta Bella idegesen. Eközben engem méregetett.
- Nem hiszem, hogy Alexék képesek lettek volna ilyesmire- mondtam. Bár lehet, hogy nem kellett volna kiállnom mellettük, hiszen még csak pár órája találkoztunk.
- Ne védd őket! Edward tudja mi folyik Alex fejében, és nehogy azt hidd, hogy jó dolgok- kiabálja Bella.
- Bella nyugodj meg. Meg fogjuk keresni őket- mondta Edward, majd magához ölelte Bellát. 
- Edward, nem tudod kiszedni Alex fejéből, hogy most épp hol vannak?- kérdezte Carlisle teljes higgadtsággal. 
- A nővel van az erdőben- mondta Edward, majd elindultunk utánuk. Mikor odaértünk láttuk, hogy Alex és Susan keresnek valamit, vagyis inkább valakit. Renesmee a bokorban bújt el. Azonban Susan észrevette és szólt Alexnek, majd mindketten megindultak Renesmee felé. Viszont én még időben eléjük ugrottam és félrelöktem a nőt. Eközben a többiek Renesmeet próbálták kimenekíteni a szorult helyzetből.
- Emily, állj félre az utamból- mondta Alex. A szemei vörösen izzottak. Éhes volt.
- Alex megígérted, hogy nem fogsz emberre vadászni. 
- Nem érdekel. Milyen vámpír vagy te, hogy nem iszol emberi vért?
- Olyan, amilyen te sose leszel- ekkor megláttam Alexben a rosszat. Nem ilyennek képzeltem a bátyámat. Alex éppen ugráshoz készült, hogy leterítse Renesmeet, mint valami vadat. Azonban elkaptam a lábát és visszarántottam a földre, de talpra állt. Gyorsan megfogtam a nyakát és mélyen a szemébe néztem. Elfeketedett a szemgolyója, majd ismét a megszokott lett. Megint használnom kellett a képességemet, azonban most a saját testvéremen. Alex letérdelt elém:
- Mit parancsolsz?- kérdezte. A szolgám lett. Hazamentünk, majd otthon bezárkóztam a szobámba. Hirtelen kopogtak az ajtón.

folytatjuk...