A kedves idegen

17. Kedves Naplóm

Nem tudtam, hogy mit csináljak. A szobámban, csak az üzeneten tudtam gondolkodni. El kellene mondanom ezt a többieknek. Bár akkor megint engem okolnának. Végülis, úgy döntöttem, hogy nem mondom el senkinek, inkább bemegyek a városba egy kicsit nézelődni. Hátha megakad a szemem valami újdonságon. Felvettem a kocsikulcsot, majd a garázs felé vettem az irányt. Beleültem a saját kocsimba (születésnapomra kaptam, még Carlisle-tól és Esme-től). Tengerkék színű volt. A kerekei feketék voltak, mint az éjszaka. Egy egyszerű, de mégis komfortos autó volt. Seattle felé igyekeztem. Mikor kiértem a főútra, lassítani kezdtem. Fura volt újra vezetni. A sok kocsi, az ideges emberek, a jelzőlámpák ezek, szinte újak voltak. Már nagyon régen nem vezettem. Na, de mindegy. Tehát normál tempóban haladtam az autópályán. Mikor elértem a Seattle-i táblát, lelassítottam 60-ra. Leparkoltam egy megfelelő helyen, majd kiszálltam az autómból. A többi utat már gyalog tettem meg. Sokáig bolyongtam a város utcáin. Mikor észbe kaptam, láttam, hogy már 7 óra is elmúlt. Visszaindultam a kocsimhoz. Egy sötét utcán kellett visszamennem. Hirtelen meghallottam pár fickó nevetését. Nem látszottak túl barátságosnak. 
- Hé, kislány. Nem akarsz velünk jönni? Buliznánk egy jót- mondta az egyik.
- Kösz, inkább most kihagynám- éreztem, hogy baj lesz.
-Na, gyere már- majd az egyik megfogta a karomat. Nem akartam tudatni velük, hogy igazából mi is vagyok, úgyhogy szép lassan kiszabadítottam a kezem. Ekkor valami zaj hallatszott az egyik mellékutcából. Egyre hangosabb és hangosabb lett. A körülöttem lévő emberek mind eltűntek. Mintha valami, vagy valaki elragadta volna őket. Mikor minden lecsillapodott, láttam valakit. Egy idegen volt. Közepes termetű, átlagos kinézetű, rövid, fekete hajú, piros szemű lény állt előttem. Hamar kitaláltam, hogy ő is egy vámpír.

- Köszönöm, hogy megmentettél- kezdtem nyers hangon. Az idegen barátságosan szólt vissza.
- Nem került semmibe. Amúgy én Stefan vagyok- mondta a férfi, majd a kezét nyújtotta. Nem tűnt ellenségesnek. 
- Emily. És amúgy mit csinálsz errefelé? 
- Itt élek. Ez az otthonom.
- A sikátorok meg a hozzá hasonló sötét utcák?- kérdeztem. 
- Igen. Mi ezzel a gond?- kérdezte.
- Semmi. Én egy klánban élek és ezért tűnt furcsának a te életmódod- mentegetőztem. De nekem lassan mennem kellene. Szóval, szia- majd továbbra is az autóm felé tartottam. Az úton az idegen járt a fejemben. Nem ismertem még hozzá hasonlót, vagyis aki ilyen kedves lett volna. 

folytatjuk...