Fenyegetés

19. Kedves Naplóm

- Hallom a barátaid megtalálták a levelemet- mondták a vonal másik végén. Susan volt az. Életemben először, tényleg féltem. Nagyokat nyeltem, mert nem tudtam mit mondani. Susan folytatta. -Gyere el holnap Seattlebe a Grand Cofee-ba, nyolc órára.
- És, ha nem megyek el?- mondtam félénk hangon. Susan nagyképűen nevetett.
- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Azonban, ha mégsem jönnél el, a barátod meghal.
- Stefan- suttogtam.
- Bizony Emily. Elcsevegtünk egy kicsit. Hallom megmentett néhány rosszándékú embertől. 
Ekkor valaki a nevemet mondogatta. Gondolom már kerestek. 
- Ne feledd. Holnap 8 óra. Ne késs!- azzal lecsapta a telefont.
- Na végre, hogy meg vagy. Nem hallottad, hogy hívlak?- kérdezte Alice.
- Bocsi Alice. Szóval, mit szeretnél mondani?
- Csak azt, hogy nincsenek-e nálad a rajzaim. Tudod a divattervezősök?- az utolsó mondatott szívszaggatóan mondta. Én megráztam a fejem. 
- Alice! Nem tudod, hogy Carlisle hol van?- kérdeztem.
- A dolgozószobájában- mondta Alice, majd elsuhant. Felmentem a 2. emeletre. Egy nagy bőr ajtó díszlett a folyosó végén, rajta egy kis névtáblával. 

"Dr. Carlisle  Cullen"

Bekopogtam, majd bementem. Carlisle éppen az asztalánál ült, és valamilyen papírmunkát csinált.

- Szia Carlisle. Csak egy percre zavarnálak- Carlisle egy székre mutatott, majd leültem- Annyit szeretnék mondani, hogy holnap Seattlebe megyek. Elintézek valamit. 

- Rendben- majd kimentem az irodából. Elérkezett a nagy nap, amikor megmentek mindenkit. A délelőtt és a délután hosszadalmasnak tűnt, de végülis kibírtam. Elindultam Seattlebe. Bementem a Grand Coffeeba. Elég nyílvános helynek tűnt. Egy pincér közeledett felém. Meglepődtem. Ahelyett, hogy a rendelést vette volna fel, inkább egy üzenetet dobott elém. Ez állt rajta:

folytatjuk...